"Én hiszek a múzeumok értelmében. Értelmében és hivatásában. Hivatás szépségében. Nem az idő kriptái a múzeumok! Nem a történelem halottas-könyvei! Nem a múlandóság szárkofágjai! Én hiszek benne, mert épp a jövőben is hiszek, de hiszek a múltban. A múzeumok éppúgy, mint a többi ember, mint a többiek, mint az életünk, múlik, mint az életünk. époszok a természet kőzet-maradványait, a kővé-vált csontokat, tollakat, pikkelyeket, leveleket, virágporokat és koponyákat, nemcsak az ősi tegnapi-üzeneteit őrzik, de őrzik az emberiség tegnapi-önmagát is: az álmokat, hiteket, vágyakat, mámorokat, bűn, önzéseket, tébolyokat, halálokat. Ha jutok bárhova is a világon: mindíg megnézem a múzeumokat. Önmagamat keresem bennük, titkos létem volt tartalmait. A Föld-lét tegnapi hangjait, amit némák ugyan, mint a kő-kürtök, megkövesedett trombiták, ezért kőszájjal kő-katona fúj, de ezek a kő-hangok, kő-rivalgások mégis az eleven vér áramlását és bársony-áradását hozzák, az anyag-virágzást, az emberiség-szellem csodaszép mámorát:." /Juhász Ferenc: A múzeumok szerelme(részlet)/