Luca napját (december 13.) az egész magyar nyelvterületen gonoszjáró napnak tartották, ezért mindenütt védekeztek a boszorkányok ellen. A magyar néphitben általában a boszorkány alakja rosszindulatú lényként van ábrázolva, aki megtudja átkozni a termést, az állatállományt és magát az embert is, emiatt nagy félelemmel viseltettek a boszorkánynak hitt személyekkel szemben. Azonban a 19. században a felvilágosodás térnyerésekor ez a tévképzet kezdett elkopni és helyét a népmesei vasorrú bába némelykor komikus alakja vette át. Erre jó példa Gaál József reformkori író népszínműve, A peleskei nótárius.
Gaál József (Nagykároly, 1811, dec. 12. – Pest, 1866. febr. 28.) reformkori író, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság tagja volt, az Alföldet ábrázoló írásaival Petőfi Sándor tájábrázolásának, életképeinek előkészítőjeként tartjuk számon. A peleskei nótárius című népszínműve bohózat. A népszínmű tulajdonképp a népélet kliséit bemutató középfajú dráma, amelyet rendszerint énekbetétek tarkítanak. A magyar színpadi irodalom sajátos, mára tökéletesen feledésbe merült műfaja, amely a népszórakoztatást politikai aktualitással fűszerezte. Az 1838-ban íródott mű különlegessége, hogy a boszorkányokhoz való viszonyulás kérdése mellett bemutatja a reformkor időszakát, utalva az író napjaiban történt jelentősebb eseményekre. Ha figyelmesen olvassuk, akkor azt is észrevehetjük, hogy a mondanivaló bohózatba ágyazott társadalomkritika.
Gaál József (1811-1866) (forrás: Wikipédia)
A bohózat azzal kezdődik, hogy meg akarják égetni Tóti Dorka boszorkányt, mivel a falu népe szerint megigézi a gyermekeket, és megrontja a tehenek tejét. Zajtay István, a peleskei nótárius ( A nótárius a mai jegyzőnek felel meg.) a reformkorban ezt természetesen nem engedi, sem törvényileg, sem emberiességi szempontból, és azokra a jelenségekre, amiket Tóti Dorka nem épp áldásos tevékenységének tulajdonítanak, természettudományos magyarázatot ad. Mai szemmel nézve elgondolkodtató, hogy sajnálatos módon Magyarországon a felvilágosodás idejében zajlottak az utolsó boszorkányperek, akkor, amikor Európa többi országában már rég vége volt a boszorkányüldözésnek. A legutolsó boszorkányégetésre 1756-ban került sor, 1768-ban Mária Terézia (1740-1780) pedig végleg betiltotta az ilyen típusú pereket. A mű alapján az is elképzelhető, hogy az eldugott helyeken a későbbiekben továbbra is szedte áldozatait a babonás hit.
Az alaphelyzetben világossá válik, hogy Tóti Dorka mégiscsak boszorkány, aki ahelyett, hogy hálás lenne, hogy a peleskei nótárius megkímélte őt a borzalmas kínhaláltól, bosszút esküszik Zajtay István ellen, mert az kijelentette, hogy boszorkányok a II. András által hozott törvény értelmében nincsenek, és nem is hisz a létezésükben.
„Nincs boszorkány? Várj, te átkozott nótárius, te azt mered tanítani, hogy boszorkányok nincsenek, ezért nyakadra hoztad az egész fajt. Éltemet megmentéd, de fajomat akartad kiirtani, és mesterségemet; ezért meglakolsz. Azt állítani, hogy nincsenek boszorkányok! Ez reánk nézve a legveszedelmesebb tanítás, mert míg égetnek bennünket, addig az ostoba világ elhiszi, hogy vagyunk, és reszket; de ha létünkön kételkedni kezd, oda lesz tekintetünk. Hát irtsuk ki e gyomot. Már besötétült, és éppen a keresztúton állok. - Éjtszakának hatalmas királynéja! halhatatlan Hekaté, jelenjél meg, hű szolgálód könyörög!”
A cselekmény során Zajtay István számára is világossá válik, hogy sajnos Tóti Dorka mégiscsak boszorkány, de az író nyitva hagyja a kérdést, hogy a nótárius ennek tudatában hagyná -e elítélni a boszorkányt.
A mű elején megmutatkozik, hogy noha a nótárius jól tud latinul, deákos műveltsége van, sajnos a világban való jártassága kevés, és abszolút fogalma nincs a világirodalom nagyjairól, valamint kora művészeti áramlatairól. Ugyanez vonatkozik több szereplőre.
A második szakasz hortobágyi életképet mutat be, és itt indulnak el a címszereplő viszontagságai. Ezek a képek, más módon, de a romantika irodalmában ismét megjelennek, legközismertebben Petőfi Sándor költészetében, akinek egyik alaptémája az alföldi táj, és az ott zajló élet.
A szakasz végén a hirtelen betoppanó biztos megmenti a nótáriust a haramiák ítéletétől. (A haramiák korabeli bűnözők voltak, kirabolták az utasokat, elhajtották a jószágot.) Tóti Dorka is megmenekül, ezúttal már Zajtay Istvántól. Ezen részben már megjelennek a korban ismert népies műdalok. A mulatságos, bohózatra jellemző félreértések sorozata szerepel a műben, erről Tóti Dorka kezeskedik, aki háromszor próbálhatja meg elveszejteni a nótáriust, és ha ez nem sikerül neki, ő maga veszti el a hatalmát. A drámában az ellentétek a félreértésekben mutatkoznak meg: Tóti Dorkáról kiderül, hogy az apja vasas német volt, és a szintén vasas németek akarják bántani a címszereplő nótáriust, aki csak a betoppanó káplárnak köszönheti, hogy ismét megmenekült. Ezek a megmenekülések felfoghatók a klasszikus drámai „Deus ex machina” (isteni közbeavatkozás) jeleneteinek, de il itt csupán kisszerű közbelépések játszódnak le.
A darab 1916-ban Ékes Árpád által készített plakátja. Forrás: hangosfilm.hu
A harmadik szakaszban a nótárius megérkezik céljához, végre eljut Budapestre. A dráma, mivel utazásról szól, a bohózat mellett utaztató drámaként is felfogható. Igazából ebben a szakaszban mutatkoznak meg a műveltségi és a generációs ellentétek, amik főleg a haladás és maradiság témájában kerülnek előtérbe. Ezek a problémák a reformkorban ténylegesek voltak, gondoljunk akár az anyanyelv használatára, a polgárosodásra vagy a magyar kultúra térnyerésére.
A színjátszás kapcsán több jelenet is játszódik a reformkor nagy vívmányában, az 1837-ben megnyílt Nemzeti Színházban. A kor nagy kihívása volt, hogy igazán veretes magyar szerzőjű mű hiányában, inkább a világirodalom klasszikusait játszották, amit sokan kifogásoltak. A műveket a közönség egy része nem is értette, mert, mint a nótárius, életében nem járt még színházban, nem olvasott külföldi irodalmat, magyarítva vagy magyar fordításban sem. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a klasszikusok fordítására épp ez idő tájt lett alkalmas a magyar nyelv, hiszen ezelőtt nem sokkal ért véget a nyelvújítás. Ugyanakkor a hazafiság egyik legfontosabb eleme lenne, hogy a hazai kultúrát pártoljuk, előnybe részesítsük.
„GAZSI.
Mit olvas, nótárius uram?
ZAJTAY.
A magyar komédiacédulát. - Nem ismeri, barátom, ennek a darabnak históriáját; furcsa történet lehet.
GAZSI.
Nem biz' én! nemigen járok én a teátromba, s azért nem is bíbelődöm az effélékkel.
ZAJTAY.
Már hogy lehet az, hogy nem jár magyar színházba, hát milyen hazafi?”
A színházi jelenetben a nézőközönség miatt sokszor nevetségbe forduló Othellót mutatják be, amire tódulnak a nézők, de nem a darab klasszikus volta, hanem a szerecsen és a műben megtörténő feleséggyilkosság miatt. Az író itt is kifigurázza Zajtayt, aki, mivel nem olvasta az eredeti művet, illetve sohasem volt színházban, azt hiszi, hogy tényleges gyilkosság fog történni a színpadon, másfelől nem tudja helyesen kiolvasni a neveket.
A peleskei nótárius egyik jelenete a Budai Népszínházban (1861).Forrás: OSZK Színháztörténeti Tár
Mint minden bohózatban, ebben is van szerelmi szál. Zajtay fia, Sándor, egy gazdag, feltörekedett polgár lányába szerelmes. A kisasszony apja csal a sörrel és a borral egyaránt, ami szigorúan tilos. Sándor, aki szegényebb ugyan, mint a polgári státuszú apósjelölt, jóval magasabb, modernebb műveltséggel rendelkezik, mint a saját apja, igaz, lévén szerelmes, nem a magyar, hanem a német színházat látogatja.
A szerelmesek egymásra találását – szerencsére sikertelenül − a boszorkány próbálja megakadályozni. A boszorkányon a szobalány áll bosszút, egyfelől önmaga miatt, másfelől a kisasszonya iránt érzett szeretetéből. Tóti Dorka ekkor veszíti el hatalmát, Hekaté, a boszorkányok úrnője maga jelenti ezt ki. Érdekes jelenség, hogy Hekaté nem negatív alakként jelenik meg a műben.
Itt is feltűnik az a vígjátékokban gyakori elem, hogy az igaz szerelemnek sem társadalmi konvenciók, sem semmiféle negatív erők nem árthatnak. Mindig akadnak olyan segítők, akik segítik a szerelmeseket, sőt, ha ők maguk is szerelmesek – mint itt a szobalány és a választottja – maguk is elnyerik a jutalmukat, csakúgy, mint a rossz lelkiismeretű serfőző, akit csalással ugyan, de rávesznek, hogy adja leányát Zajtay Sándornak.
Gaál József bohózata több szempontból is érdekes: noha van benne boszorkány, nem ez az elsődleges, hanem a korára utaló mondanivaló: művelődjünk, pártoljuk a hazait, és ne ragadjunk bele a múltba. A boszorkány szerepeltetése komikum forrása, hiszen Tóti Dorka ártó szándéka „csodás” közbelépések folytán semmivé lesz, viszont a nótárius őmiatta keveredik félreértésekbe. A mű boszorkánya a népmesék nagyhatalmú szereplőjével ellentétben kisszerű, akarata ellenére ártani nem tudó szereplő. A darab végkicsengése, hogy szeretteink boldogsága előrébbvaló mindennél. Nem baj, ha nem kapjuk meg mi magunk, amit akartunk, a lényeg, hogy akit szeretünk, boldog legyen. Az ártó hatalmak így nem tudnak erőt venni rajtunk, és ami a legfontosabb, azoknak sem fognak tudni ártani, akik közel állnak hozzánk.
A darab kissé a mai állapotokhoz igazítva, de mai is aktuálisnak mondható. Népszerűségét jelzi, hogy napjainkig játsszák színpadon, sőt, 1975-ben tévéfilm is készült belőle.
Benei Fédra
Források:
Gaál József: A peleskei nótárius. Forrás: https://mek.oszk.hu/05800/05840/05840.htm