A II. világháború keleti frontján a magyar katonai részvételek közül a 2. magyar hadsereg katasztrófájára emlékezünk. A doni hősökről. akik a legdrágábbat adták - az életüket egy olyan háborúért, amit mi magyarok nem akartunk.

A magyar honvédség a területi visszacsatolásokon kívül először a Kárpát harccsoport révén, mint gyorshadtest vállalt szerepet augusztusban, röviddel az ország hadba lépését 1941. július 1. és 1941. 31 között. A mintegy 90 ezer fős hadtest egy része ezekben a hónapokban a legtöbb területbiztosítási feladatokat látott el, a másik része pedig a körülzárt szovjet erők kitörési kísérleteit blokkolta, illetve a német szövetséges csapatokkal együtt vett az előrenyomulást fékező intenzív szovjet ellentámadások visszaverésében. Nyikolajev városának elfoglalását követően a Dnyeper folyó dnyepropetrovszk–zaporozsjei szakaszánál foglalt pozíciót. Felszerelésük hazai viszonylatban korszerű volt, de ennek ellenére elmaradt a németekétől.A harccsoport mind élőerő, mind felszerelés miatt veszteségeket szenvedett el.

1942 elejére a német hadvezetés a keleti fronton zajló súlyos harcok során elszenvedett veszteségek kapcsán a szövetségesekre támaszkodva tervezte a frontvonal együttes biztosítását. Az addig háborús részvételben kisebb részt vállaló román, magyar, valamint a balkáni és észak-afrikai hadszíntereken bővebb harci tapasztalatokkal rendelkező olasz haderő a Don menti frontvonal egyes szakaszain foglalt állást. Ismert tény, hogy a magyar kormány vonakodott teljesíteni a német kérést, de nem tudta elhárítani, mivel a kérés megtagadása együtt járt volna súlyos retorziókkal. Az eredeti német igény először szinte az egész magyar hadseregre, idővel annak a felére szólt, de sikerült a tárgyalófeleknek egy újonnan szervezett hadsereg bevetéséről, így egy, az 1941/42-ben érvényes hadrendben nem szereplő,válogatással összeállított hadsereg mozgósítására került sor. A hadvezetés az álló lehetőségek keretein belül korszerű fegyverzettel ellátott hadsereget létesíteni, annak tudatában, hogy a német fél ígérete szerint részükről a még hiányzó fegyverzet és felszerelés kiegészítésre kerül. Az ígért fegyvereknek és felszerelésnek csak egy része érkezett be. A magyar vezetés azzal számolt, hogy a kiküldendő 2. hadsereg hadirészvétele a gyorshadtesthez hasonló módon nem húzódik el. A megállapodás szerint kilenc gyalogdandárt, és egy páncélosdandárt kellett a 2. hadsereg keretein belül a frontra küldeni. A gyalogdandárokat könnyű hadosztály elnevezéssel illették.A hadsereg vezetésével Jány Gusztáv vezérezredest bízta meg, akinek keleti hadszíntéren korlátozott lehetőségei voltak, mivel hadműveleti és harcászati ​​​​döntéseknél nem hagyhatta figyelmen kívül az elöljáró német parancsnokságok akaratát. A nem kellően felszerelt 2. magyar hadsereg kiszállítása 1942 áprilisában kezdődött. a 200 ezer fő július végére foglalta el az állásai a Don mentén, mintegy 200 km hosszan. A Donhoz történő kijutásig komoly harcokon keresztül vezetett az út, súlyos veszteséget igyekezve. A magyar csapatok védekező pozícióját vették fel és biztosították a Sztálingrád és a kaukázusi olajmezök irányába nyomuló német csapatok oldalát az olasz szövetséges hadsereggel együtt.A nyár végétől ismétlődő hídfőcsaták alatt további veszteséget szenvedtek el a magyar alakulatok. Mintegy 26-27 ezer fős volt a harcképtelenné válók aránya. A folyó nyugati partján két fontos szovjet hídfőt nem sikerült felszámolniuk. A veszteségek és a hídfőcsaták miatt a harcképes állománnyal mélységi védelem és a tartalékok képzése nem történt meg. A 200 km hosszú arcvonalra közvetlenül 90 ezer főt tudtak kiállítani. A szovjet hídfőkhöz és a folyó mögötti területekre az őszi és a téli hónapok során áramlott az emberanyag és a felszerelés. A szovjet hadvezetés célja, hogy a megtartott hídfőkön keresztül a szeptember végére megmerevedett front gyenge pontjait áttörve ellentámadásba menjen át.A magyar politikai és katonai vezetésnek nem sikerült elérnie, hogy a gyengén felszerelt és az elmúlt hónapok harcaiban kimerült, komoly veszteségeket elszenvedő 2. magyar hadsereget kivonja a térségből. A német csapatokat Sztálingrádi bekerítés folyamatban volt. és a Kaukázus irányában előretörése is elakadt. A hosszú frontvonal mögött megszállt területeken még a németek részéről lehetséges jelentős tartalékokat képezni. A tél beálltával bekövetkező romló időjárási körülmények akadályozták a hosszúra nyúlt utánpótlási vonalak működését.A meleg ruházat hiánya és a csökkenő élelmiszeradagok, valamint az ígért német kiegészítő fegyverzet és felszerelés kis részének beérkezése, illetve annak reménye elveszett, hogy a hónapok óta harcban álló alakulatokat kivonják, és friss egységekkel pótolják.

A szovjet áttörés 1943. január 12-én, éjjel indult meg. A szovjet tüzérség kilóméterenként száznyolc löveg és aknavető tüzét zúdította a magyar alakulatokra. Január 14-én a magyaroktól délre lévő olasz vonalakat néhány óra alatt áttörték a szovjet csapatokat, majd északnak fordulva a két napja ellenálló magyar állások ellen. Január 15-én a magyar védvonalat több helyen is átszakították. Jány vezérezredes 13-án kérte a német főparancsnokságtól az utóbbi hónapokban képzett tartalékot, a Cramer hadtest bevetését, de arra későn, 16-án került sor. Ebbe a hadtestben a magyar I. páncélos hadosztály is benne volt, köztük hatvaniakkal.

A 2. magyar hadseregben a hatvani katonák zömmel a IV. hadtest 20. és a VII. hadtest 23. könnyű hadosztályában és az említett I. páncélos hadosztályában szolgáltak.

Január 18-án a III. hadtest kivételével már nem voltak magyar alakulatok a Donnál. A Cramer hadtest késői bevetése kudarccal zárult. A szovjet áttörés sikeressége vitathatatlan volt. a magyar alakulatok ellenállása jó esetben utóvédharcokban, bekerítés esetén kitörésben nyilvánult meg, idővel a visszavonulás egyre szervezetlenebbé vált. Az egységűtől leszakadók kisebb-nagyobb osztagokra szakadva keresték az újra csatlakozási lehetőségeket a hadosztálytörzsekkel, de napok múltával minden rend felbomlott. Az ellenség fegyverei, a hideg és az éhség szedte az áldozatokat. Azok az egységek, ha élén tehetséges, fegyelmezett tisztek és altisztek álltak, nagyobb eséllyel tudtak rendben visszavonulni, sok esetben folyamatosan harcolva.A hatvani Kóka János zászlós és a naplójában említett Bánkúti zászlós összeszedte a szóródott embereket és többszöri bekerítésből kitörtek. A szintén hatvani Balázs Lajos őrmester a 23. hadosztály parancsnokságán tartózkodott, amikor bekerítették őket. Tüzérségi és tűzben sikerült kitörni, gyalog a magas hófalak nyújtotta fedezéknek. A VII. hadtest légvédelmi tüzérségében szolgáló Baranyi József és Srej János a lövegeket vontató gépkocsik, rendkívüli hideg miatti lerobbanása után a hóba befagyott lövegeket hátrahagyva indultak nyugat felé. A mínusz 30 fok alá süllyedt hőmérő. Aki megáll, az ott fagyott meg az út szélén.A visszavonulók, ha szerencséjük volt rátaláltak az utánpótlással teli raktárakra, onnan szerelték fel magukat meleg ruhával, élelemmel. Sokan az éhezők közül betegre ették magukat. Az üldöző szovjet csapatok és a partizánok vadásztak a rendezetlenül vonuló magyarokra. A repülőkről világító rakétákkal keresték őket, majd bombázták a menekülőket. Rengetegen estek fogságba. Hangszórókon keresztül szólították fel a menekülőket a megadásra, és hogy ne csatlakozzanak a németekhez.

A 2. hadsereg megmaradt csapatai mindenütt az Oszkol folyó völgye felé vonultak vissza.

Összességében a 2. magyar hadsereg összesen 100.000-120.000 embert veszített, akik hősi halált haltak,eltüntek,megsebesültek,fogságba estek. Az utolsó megmaradt alakulatokat 1943 áprilisában-májusában szállították haza Magyarországra.

A magyar történelem egyaránt bővelkedett győztes és vesztes csatákban. A doni áttörés következtében elesettek nagy száma az egyik legnagyobb veszteségek közé tartozik. Fiatal, középkorú férfiak vesztek oda, akik vagy családalapítás előtt álltak vagy szerető feleség és gyermekek vártak haza. Elvesztek, messze idegen földön a jövő számára. Azóta 80 év telt el és nincs olyan szeglete a történelmi Magyarországnak, ahol nem emlékeznek meg a doni hősökről. akik a legdrágábbat adták - az életüket egy olyan háborúért, amit mi magyarok nem akartunk.

Kökény Ferenc

történész