Doktay Gyula élete
(1895-1971)
A hatvani múzeum alapítója, okleveles építészmérnök, helytörténész.
Doktay Gyula 1895. szeptember 14-én született Szegeden.
Dédanyja, Schönherz Leopoldina, hg. Eszterházy Leopoldinának, III. Grassalkovich Antalnénak a társalkodónője volt. Nagyapja, Doktay István honvéd főhadnagy, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc végéig a komáromi erődrendszerben teljesített szolgálatot a vár feladásáig. Jogi végzettséggel rendelkezett. Gróf Ráday Gedeonnak, Nógrád megye főispánjának titkára volt, majd 1855-1860 között Hatvan jegyzője. Doktay Gyula szülei hatvani származásúak voltak. Édesapja, idősebb Doktay Gyula, a MÁV tisztviselőjeként dolgozott, édesanyja Hirling Matild volt.
Elemi és a polgári iskoláit Hatvanban végezte. 1907-től a Kassai Felső Műszaki Ipariskola tanulója volt.
Katonaéveit az Adrián kezdte mint haditengerész, majd átkérte magát a Kassai honvédkerülethez és Iglóra került, ahol a néhány évvel később legendává vált géppuskás tanfolyam hallgatója volt. Tartalékos zászlósként szolgált a 9. honvéd gyalogezredben. 1918 júniusában az olasz fronton Oderzónál, a Piave folyón való átkelésénél a zászlóalja támadása elakadt az olaszok pergőtűzében. A demoralizált legénység gránáttölcsérekben keresett menedéket az olaszok golyói elől. Doktay ezt látva elszántan a szakasza elé ugrott, és annak élén az ellenség állása felé rohant. Példája követésre talált, és az erőre kapó honvédek rohama láttán az ellenség megadta magát. Doktay Gyulát ezért a tettéért a Nagy Ezüst Vitézségi Éremmel jutalmazták. Nem ez volt az egyedüli tette. Bátorságával és találékonyságával nem egy alkalommal a bajtársai életét mentette meg. A fronton tífuszt kapott és egyéb sérülésekkel is kezelték. A harcokban történő helytállásáért 1926-ban Horthy Miklós kormányzó vitézségi éremmel tüntette ki.
Az 1920-as években beiratkozott a Magyar Királyi József Műegyetemre, ahol 1932-ben szerzett építészmérnöki oklevelet. Több műemléképületet mért fel az ország több pontján és lakóhelyén, köztük Hatvanban is. Érdeklődése viszont nemcsak az épített emlékeink iránt volt lankadatlan, hanem a régészet, a helytörténet és a néprajz is igen foglalkoztatta. Második szülővárosaként tekintett Hatvanra, melynek történelmét kutatta és kulturális életének fejlődését pártfogolta.
Doktay Gyula fiatalon
Az 1930-as években szegődött dr. Révász József hatvani rendőrkapitány mellé, aki aktív tagja volt a hatvani kulturális közéletnek, többek közt a Hatvani Közművelődési Egyesület egyik alapítójaként, valamint több helyi jótékonysági és kulturális egyesület tagjaként is ismert volt.
Dr. Révász József alapozta meg saját magángyűjteményéből az első hatvani muzeális gyűjteményt, amelynek törzsanyagát régészeti leletek, érmék, valamint néprajzi – főként népviseleti elemek – és történeti anyagok alkották. A gyűjtemény a rendőrkapitányság alagsorában nyert elhelyezést. Itt jelenítették meg üveges szekrényekben a régészeti leleteket és a numizmatikai anyagokat, illetve bábukon a népviseletet. Ehhez a gyűjtő- és múzeumszervező munkához csatlakozott az akkor már Hatvanban tevékenykedő Doktay Gyula is, aki 1936-ban alapította meg helyi ecetüzemét.
A Hatvani Újság 1935-ös évfolyamában már több cikk is hírt adott bekerülő adományokról és múzeumnak nevezte a helyszínt. A cikk szerint az akkor már két esztendeje megalapított gyűjteménynek „szép és valóban annyi muzeális értékű tárgya van már”, és egyben annyi érdeklődője, hogy látogatási időt kell megszabni. A helyi lap időnként az adományozók nevét is lehozta, valamint az általuk adományozott tárgyakról (főként régészeti leletekről, érmékről és papírpénzekről) is tudósított. A hatvani népviselet darabjainak gyűjtését a szigoráról kiváltképpen híres rendőrkapitány is szorgalmazta. A viseletről részletes leírást készített, erről a Hevesvármegye című megyei lap 1933. október 1-jén számolt be.
1939-ben, amikor a múzeumszervező rendőrkapitányt áthelyezték Hatvanból Budafokra, a teljes gyűjteményét Hatvannak adományozta, annak kezelését, gyarapítását barátja, Doktay Gyula vette át. Ekkortól kezdve a második világháború időszakáig több otthona is volt a gyűjteménynek. Működött egy ideig az Erzsébet téren lévő Knau-ház emeletén, illetve a Hatvani Népbank épületében, majd a Hatvany Irén utcában lévő Illés Gyula-féle borházban is. Ez a 1920-as évektől összegyűjtött törzsanyag, amely az első muzeális gyűjteményt képezte, az 1944-1945-ös évek hadi eseményei közepette teljesen eltűnt, és így egy időre a hatvani múzeumügy is háttérbe szorult.
Doktay Gyula a II. világháború idején munkaszolgálatos század parancsnokaként működött Ukrajna területén. Naplót is írt a kint történtekről. Mivel emberséges volt beosztottjaival szemben, így azok a háború utáni igazolóbizottságnál mellette tanúskodtak. Ennek ellenére 1946 februárjától szeptemberig az egri várbörtönben raboskodott a hatvani Baross Szövetségben betöltött vezető szerepe miatt, és kuláklistára is került. Évekig zaklatták koholt vádakkal és rendőrségi, bírósági eljárások is zajlottak ellene. Az államosításig tovább vezette ecetgyárát. 1950-től 1957-ig Visegrádon a vár feltárásánál rajzolóként foglalkoztatták.
Az 1950-es évek vége felé tért vissza Hatvanba, és éjjeliőrként dolgozott az egykori vár területén, majd a kastélyban. Ekkoriban a sokasodó helyi építkezéseket is figyelemmel kísérte, dokumentálta a felszínre került régészeti leleteket, és össze is gyűjtötte azokat „cementes zsákokban”, a saját „Hatvanas utcai házi helytörténeti gyűjteményében”. Fotózta a város utcáit, házait. Több hatvani témának a feldolgozását végezte. A hatvani várral és a Grassalkovich-kastély építészeti és történeti dokumentumaival is foglalkozott. Jegyzeteket készített a magyar uralkodókról, Hatvan történetéről, a premontreiekről, a lármás országgyűlésről és a pestisjárványról.
Doktay rekonstrukciós rajza a hatvani várról
Levelezéseket folytatott az általa kutatott témák kapcsán. Levelezéséből kiviláglanak széleskörű ismeretei, és ha éppen nem hivatalos levélről volt szó, akkor előkerült frappáns humora is. Ilyen lehetett a hétköznapokban is, amikor munkáját végezte, szenvedélyének hódolva gyűjtött, kutatott, beszélgetett az építkezéseken dolgozókkal, az utca emberével.
A jelen időkben is meglévő, nemegyszer kiállítási darabként szolgáló íróasztala is tudna mesélni. A városszerte ismert és elismert mérnök, ecetgyáros, aki mindkét nagy háborúban járt, becsülettel szolgálva hazáját, mérnökként, rajzolóként gyakorolta a hivatását, valamint hódolva kutató- és gyűjtőszenvedélyének összeállított egy komoly magángyűjteményt, ismereteit papírra vetette az utókornak. Ennél az íróasztalnál álmodhatta meg Hatvan város múzeumát is.
Az 1930-as években tevékenyen részt vett az első gyűjtemény életre hívásában, saját munkájával és adományaival egyaránt. Neve viszont nemcsak a második világháború előtti időszakban fonódott egybe a hatvani, helyi „múzeum-üggyel”, hanem 1945 után is. Kérelmekkel, beadványokkal ostromolta a mindenkori elöljáróságot a múzeum megvalósításának ötletével. 1968-ban felajánlotta magángyűjteményét a városnak, amely az 1969. január 1-jén alapított múzeum törzsanyagát képezte. Még megérhette, hogy az évtizedeken át tartó álom valóra váljon.
Doktay második gyűjteményének raktárában, kezében egy török kori korsóval
Egy barátjának a következőket írta:
„ …Azt tudod, hogy gyűjtögettem a föld alól előkerült és a föld felett levő muzeális darabokat és még az én életemben szerettem volna látni múzeumban őket, a múlt héten volt nálam egy városi küldött, bejelentette, hogy két helységet kapott a város múzeum részre: Egyik a kastély gazdasági része - volt istálló, igen szép Jung alkotás, 3 szoba, a másik egy kiállítási teremnek az ugyancsak a gr. idejéből való műemlék, a jelenlegi leány internátus nagy méretű konyhája, amit most alakítanak át, s engem kértek múzeum igazgatónak. Erre bőséges alkalom lett volna 10 évvel ezelőtt, mikor ép. mest. diplomával éjjeli őr voltam, ma már 73 éves vagyok….”
Kátai Gábor 1969. március 13-án, a Heves Megyei Népújságban megjelent riportja tökéletesen tükrözi Doktay lelkesedését és a múzeumalapítás jelentőségét:
Hatvanban is van már Múzeum
„Utoljára 1966 szeptemberében találkoztunk az idős Doktay Gyulával – ma már hetvenhárom esztendős – s e találkozásról riport született. Három évtized szenvedélyéről: a gyűjtésről és hosszú évek kívánságáról: egy „igazi” hatvani múzeumról volt szó. Levelet kaptam a minap: van már múzeuma Hatvannak. Ha időm engedi, látogassak le. Aláírás: Doktay Gyula múzeumigazgató. A következő nap már természetesen ott voltam. Bár esztendők múltak el, Gyula bácsi sokkal több évet fiatalodott….
– Úgy érzem magam, mint akinek végre gyereke született – fogadott kicsattanó jókedvvel Gyula bácsi – Végre megéltük ezt is!”
Doktay kinevezése múzeumigazgatóvá
Doktay Gyulát 1971. szeptember 5-én hívta magához az Úr. A Népújság 1971. szeptember 17-i számában az alábbi sorokkal emlékeztek meg róla.
„…Utolsó pillanatáig tűz, alkotókedv, fiatalos lendület jellemezte, szálas termete, hófehér hajjal és szakállal keretezett szép arca nélkül elképzelhetetlen volt a hatvani utca. Útépítéseknél, bontásoknál azonnal megjelent és a földből előkerült igen nagy értéket képviselő leleteket magához véve egyre gyarapította gazdag magángyűjteményét, amely az idők folyamán múzeumra valló méreteket öltött. E szenvedély nem önös érdekeket képviselt: gyűjteményét felajánlotta egy Hatvanban alapítandó múzeum számára. Nemcsak régi tárgyak összegyűjtésével foglalkozott. Írásos munkái kézirati formában megörökítették neves épületek (mint a kastély) történetét, régmúlt idők nagy, érdekes történelmi eseményeit foglalta össze és rendszerezte. Életének nagy álma néhány évvel ezelőtt végre teljesülhetett: megszületett a hatvani városi múzeum, amelynek ő lett a vezetője, s e régóta várt esemény újabb nagyobb teret adott lelkesen vállat szép munkájának. Sajnos a halál pontot tett e küzdelmekben és eredményekben is tartalmas élet végére. Érdemes idézni szavait, amikor megvalósult álma, megnyílt a hatvani múzeum. Akkor azt mondta: Igen, nem éltem hiába.”
Kökény Ferenc
történész
A képek a HLM tulajdonát képezik.