A lengyel–magyar barátság napjának (lengyelül Dzień Przyjaźni Polsko-Węgierskiej) története 2006. március 24-ig nyúlik vissza, amikor Lech Kaczyński lengyel és Sólyom László magyar köztársasági elnök Győrben aláírták a győri nyilatkozatot. A magyar Országgyűlés 2007. március 12-én, a lengyel Szejm március 16-án nyilvánította határozatban ünnepnapnak március 23-át, a lengyel-magyar barátság napját.
Hatvan múltjából bőven vannak jó példák a két nemzet kapcsolatára, egymás segítésére. A település lengyel kapcsolatainak vonatkozásában két jelentős történelmi eseményre emlékezünk.
Az 1849. április 2-án lezajlott hatvani ütközetben döntő szerepet játszottak azok a lengyel katonák, akik távol a hazájuktól vállalták a magyar szabadság melletti kiállást.
Az emlékiratok alapján 4000 főre teszik a szabadságharc oldalán küzdő lengyelek számát. Józef Wysocki ezredes 1849 januárjában az aradi lengyel századokkal csatlakozott Damijanich bánáti hadosztályához, amely a szerb hadszíntérről a Tisza középső szakaszához vonult. A tavaszi hadjárat idején Wysocki a III. hadtest egyik hadosztályának volt a parancsnoka. A hatvani ütközet napján a hadosztályt Csányra rendelték, amelyben a légió egységei is szolgáltak a Czillich-dandár részeként.
Józef Wysocki emlékiratából az alábbi utal dandárjának és a lengyel gyalogosoknak a szerepére:
„… Csányhoz érvén ágyúdörgést halottunk. Schlik Hortnál támadást intézett Gáspár hadteste ellen. Nyomban Gáspárhoz küldtem, hogy megtudjam, mint állnak a dolgok, magam pedig harcrendbe fejlődve a dandárral az ágyúdörgés irányába nyomultam, anélkül, hogy Csányban megállottam volna. A harctér közelébe érkezve a vele határos dombhátról láthattam, hogy az osztrákok számára a legbizonytalanabb pont Hatvan, mivel a visszavonulásuk útja a városon belül vezetett. Egy üteget Gáspár balszárnyának megerősítésére rendeltem, dandárommal pedig úgy manővereztem, mintha az ellenség visszavonulásának megakadályozására el akarnám foglalni a várost. Ez a hadmozdulat gyors retirálásra késztette az ellenséget: nyomában dandárom is bezúdult a városba. Egy szakasznyi lengyel gyalogos Jagmin főhadnagy vezetésével a legsűrűbb puska és ágyútűzben futólépésben, a magyarok >>Éljenek a lengyelek!<< - kiáltásai közepette vágott keresztül a városon, majd kelt át a városon túl húzódó hídon, s szakadozott csatárlánccá. Azon túl már nem üldöztük az ellenséget, mert Gáspár, aki nem kapott parancsot a további előrenyomulásra, mindannyiunkat megállított…"
A lengyel légió egységei a hatvani ütközetben tevékeny szerepet töltöttek be, ahogy a fenti emlékiratban is szerepel.
Hatvan 20. századi története sem marad lengyel vonatkozás nélkül. 1939. március közepén – Csehszlovákia feldarabolása után – Magyarország pár napos harc árán visszafoglalta a trianoni béke nyomán elveszített Kárpátalját. A fenti területgyarapodás egyik eredménye volt az is, hogy létrejött a közös magyar-lengyel határ, még ha ez csak 180 kilométert fedett is le. A közös határ fontosságát és jelentőségét alig fél év múlva mindkét fél megtapasztalhatta.
Az 1939. augusztus 31-i gleiwitzi incidens másnapján a Wehrmacht megindította a Lengyelország elleni katonai műveletét. Érdemes megjegyezni, hogy a Kassa-Odelberg vasútvonal használatával kapcsolatban hadjáratuk során a németek igényelték volna a magyar segítséget; a kérést azonban a gr. Teleki Pál által vezetett kormány elutasította, és egyben deklarálta az ország semlegességét. A Szovjetunió 1939. szeptember 17-én – hogy úgymond „megvédje" a Lengyelország keleti részében élő fehéroroszokat és ukránokat – megindította csapatait a németekkel már háborúban álló Lengyelország ellen. Ez a hátbatámadás, valamint a kézzelfogható nyugati segítség elmaradása összeroppantotta a lengyel hadsereget és magát Lengyelországot is. Ebben a helyzetben sok lengyel számára országa elhagyása tűnt a legjobb megoldásnak.
Szinte csak Magyarország irányába hagyhatták el hazájukat. 1939. szeptember 18-án – vagyis egy nappal a szovjet támadás után – Teleki Pál miniszterelnök utasítására megnyitották a lengyel menekülők előtt a lengyel-magyar határt. A levéltári források és a memoárok a menekülő lengyelek számát 60-80 ezer közé teszik. A menekültek között egyaránt voltak civilek és katonák, akiket azonban kezdetektől fogva külön kezeltek a magyar szervek.
140 kisebb-nagyobb katonai menekülttábort létesítettek, és Budapesten kívül még további 114 településen szállásoltak és láttak el polgári személyeket.
Hatvanba szeptember 24-én érkezett meg a lengyel menekültek zöme. Az elszállásolásuk és ellátásuk megszervezése úgy, mint más településeken, itt is azonnal megkezdődött. Hatvanban a magasabb beosztású tisztviselőket és családtagjaikat a kastélyban szállásolták el. A többieket a vendégszerető hatvani családok fogadták hajlékukba.
A felnőtt, egyedülálló férfiakat közös szálláshelyre invitálták. A második csoport elhelyezését ideiglenesen a téglagyárban és a Katolikus-körben, majd a Király vendéglőben, végül a Csépány-féle házban oldották meg. Az étkeztetést a Káposztás-féle vendéglő és a cserkészotthon közös konyhája biztosította. Kezdetben szokatlanok voltak számukra a zsíros ételek, de olyannyira megszokták, hogy később a felajánlott lengyel fogások helyett inkább a vendéglátók ízlése szerint készített magyaros étket igényelték. Az emlékezők szerint a paradicsomot, a szőlőt és a finom süteményeket egyaránt szerették. A menekültek többnyire kis csomagokkal érkeztek, ezért a hiányzó ruhaneműket, törülközőket, cipőket és egyéb szükséges, személyes használati cikkeket adományokból, illetve gyűjtésből származó pénzen, a helyi boltokban vásárolták meg számukra az ellátásukért felelős szervezők. A magukkal hozott lengyel pénz átváltását a Nemzeti Bank hatvani fiókja biztosította.
A központi szervek nemcsak a szállásukat és az ellátásukat fedezték, hanem napi 2 pengőt juttattak nekik fejenként nekik. Programokat, köztük táncmulatságokat is szerveztek számukra. A cserkészotthonban klubhelyiségük is volt. Szívesen jártak beszélgetni üzletekbe, vendéglőbe, együtt fotóztatták magukat új magyar barátaikkal, vendéglátóikkal. A gyermekek taníttatását is megoldották. A menekültek szívesen segédkeztek a betakarítási munkákban. A férfiak nagy része továbbutazni készült, hogy Franciaországban beálljanak a szerveződő lengyel alakulatokba, így állandó munkát szinte csak azok vállaltak, akik maradni akartak. Így kaptak lehetőséget a cukorgyárban és a nagygombosi uradalomban. A nyelvi nehézségek áthidalása jobbára a sziléziai területekről idemenekült, németül jól tudó lengyelek révén sikerült. A barátkozások, közös rendezvények során kiderült, hogy a Hatvanban elszállásolt lengyelek java Katowice és Poznan vidékéről érkezett, legalábbis a nagyobb létszámú első csoport tagjai.
A lengyel menekültek zömében 1940 tavaszán elkerültek Hatvanból. Sokan indultak neki a határoknak, titokban vagy a hatóságok tudtával és szervezési segítségével, Franciaországba. Voltak, akik a hazatérés kockázatát vállalták. Akik maradni akartak, azok többségét a hatóságok Nagykanizsára vagy Tabdra irányították.
A hazatért lengyelek és a hatvaniak között nem szakadt meg a kapcsolat. Levelezés és a háború után személyes találkozók révén élt tovább, a családok meglátogatták egymást. A menekültek és a vendéglátó hatvaniak gyerekei és unokái folytatták a hagyományt. A magyar és a lengyel nemzet egymásrautaltsága, egymásnak nyújtott, kölcsönös segítsége a történelem folyamán időről-időre megmutatkozott, és a jelen időkben is tovább él.
Kökény Ferenc,
történész