Ma 111 éve, március 14-én, született László Gyula (1910-1998)

László Gyula régész, festőművész, egyetemi tanár nevét, ha máshonnan nem is, de iskolai történelem tanulmányainkból ismerhetjük, a kettős honfoglalás elméletének megalkotójaként. Bár leginkább a magyar őstörténet és a honfoglalás kutatójának vallotta magát, de munkásságát nézve a régészet szinte minden területén tett le maradandót az asztalra (Az őskori barlangrajzokról szóló könyvétől kezdve, egészen a középkori uralkodónkat ábrázoló Szent László-legenda falfestmények tanulmányozásáig, szinte az összes régészeti korszakkal és történeti néppel foglalkozott). Oktatói vénáját kihasználva nemcsak a következő régésznemzedéket nevelte ki maga után, hanem könnyed hangvételű könyveivel meg tudta szólítani az átlag laikus közönséget, ezáltal megszerettette a régészet tudományát a magyarsággal. Munka módszertana is új irányokat vetett fel saját tudományágában, a leletközpontúság helyett a komplex látásmódot igyekezett tanítványainak átadni. Ez később hitvallássá nőtte ki magát, erről saját maga ekképpen vallott:

„(…) A múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle: nem házalaprajz, kemence, árok, nyereg, zabla, szablya, cserépüst, karperec, fülbevaló, lószerszám és fegyverzet, bár ezek is beletartoztak az egykori életbe. A múlt a mindennapi élet és munka, meg álmodozás, rettegés, felszabadult öröm és sötét félelem, szerelem és bánat, születés, menyegző, halál és másvilág. Ha csak a leletekből kísérelnők meg újjáalkotni a múltat, úgy járnánk, mintha egy döglött bogár páncélját írnók le, elemeznők pontos és higgadt megfigyelésekkel, csak éppen az élőlény hiányoznék munkánkból az, amely a maga képére és hasonlatosságára alkotta meg a páncélzatot, a lábai csodás finomságú ízűleteit, a tapogatók érzékeny rendszerét- hogy mindez az életet szolgálja. Nos, ez az az élet dermedt meg a leletekben, ezt kellene valahogyan megközelítenünk, hogy el tudjuk képzelni magunkban őseink mindennapját, gondolatvilágát, kétkezi munkáját. Ez az újjáalkotás nem lehet a képzelet felelőtlen játéka, hanem a valóságot kell megközelítse.”

Viszont a nagy régészeti gondolatok mellett mindvégig ott bujkált László Gyulában képzőművészi énje is. Már kiskorában felfedezték rajztehetségét, gimnáziumi évei alatt a híres Szőnyi István (1894-1961) festő, grafikus szabadiskolájába járt. Felsőoktatási tanulmányait így a Képzőművészeti Egyetemen kezdte meg és csak később, a külföldi tanulmányútjairól visszatérve - ahol bejárta Európa híres múzeumait – választotta inkább a régészeti képzést a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Ezután a régészet lett számára a fő szenvedély, de ez idő alatt sem tudott elszakadni művészi késztetésétől, így beépítette azt szakterületébe: Akvarelljei segítségével rekonstruálta a honfoglaló magyarság életmódját, melyet 50 rajz a honfoglalókról című kötetében meg is jelentetett.

Képzőművészeti munkássága nemcsak ebben merül ki. Kortársairól (írókról, zeneszerzőkről stb.) készített rajzsorozatát a Petőfi Múzeum és a szegedi Móra Ferenc Múzeum is bemutatta kiállítás formájában (utóbbi katalógusából láthatnak is pár képet mellékelve).

Valamint földijéről (hisz mindketten erdélyi születésűek voltak), Barcsay Jenő (1900-1988) Kossuth-díjas festő, grafikusról és munkájáról elemző tanulmányt is írt. Egész életét áthatotta ez a kettősség: A kutató és a művész folyamatos váltakozása. Azonban ez a két rész nagyon is kiegészítette egymást, ezt Borsos Miklós szobrász (1906-1990) fogalmazta meg László Gyula 1971-es kiállításának megnyitóján: „László Gyula nem egy tudós, aki rajzol, hanem alapvetően mint rajzoló lett tudós. És ez öröm, mert láthatjuk, a két tevékenység segíti egymást.”

Gál Andrea,
régész