Napjaink mindent dokumentáló, digitális képekben tobzódó világában már nehéz elképzelni, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a fényképezéshez mindig ritka alkalom, az előhívott felvételekhez pedig határozott funkció társult. A paraszti közegben készült, néprajzi értékű fényképekkel a vizuális antropológia izgalmas tudományága foglalkozik.
Maga a fényképkészíttetés mindig különleges eseményhez kötődött. A 19. század végi, 20. század eleji magyar parasztság általában a jelentősebb életfordulókat örökíttette meg. A képeken keresztelőt, ifjú elsőáldozókat, lakodalmi eseményeket, illetve temetés utáni, komor csoportokat látunk. A paraszti családi képek – bár ez a felvételeken nem mindig látszik – rendszerint szintén egy nagyobb esemény apropóján készültek el.
Az 1890-1920 közötti időszak egy rendkívül érdekes periódus a paraszti polgárosulás és a folyamat képeken látható lenyomatai szempontjából. Míg a városokban általában már a 19-20. század fordulóján is megtalálható egy fényképész műterme, használata a parasztság számára költséges, nehezen megoldható. Fényképészsegédek és vándorművészek azonban már az 1800-as évek végén is járták a falvakat, igyekeztek megrendelőket találni. A 20. század elejére a búcsúk, vásárok színes repertoárja már az alkalmi felvételek készíttetésének lehetőségével is kiegészült. Igazi fordulatot az első világháború hozott: A család általában szeretett volna egy teljes csoportképet, mielőtt a családfő bevonul, később pedig, hogy a távollevőnek üzenjenek, az otthonmaradottak saját fotográfiájukat küldték utána. Gyakran a frontra írott levél, a szöveges üzenet a kép hátoldalára került, így téve egyértelművé a kép és a szavak együttes funkcióját: Egy állapotot mutatnak be, hírt visznek, üzenetet közvetítenek. Ha a katonáskodó apa vagy nagyapa nem tudott jelen lenni szeretteinek megörökítésénél, előfordult, hogy a csoport egy tagja kezében tartotta a képét, teljessé téve a család egységét.
A család közös fellépése, belső viszonyrendszerei jól tükröződnek a csoportképeken. Pontosan, mint az itt bemutatott felvételen, amely a Hatvany Lajos Múzeum gyűjteményébe tartozik. Sajnos a kép adatairól keveset tudunk. A hatvani adományozó szerint a Bózsvári és a Sándor család felmenői láthatók rajta, egy kézzel írott megjegyzés szerint az 1800-as évek végén, ismeretlen helyszínen. A kültéri környezet mindenesetre nem műteremre utal. A családfő középen történő megjelenése, egészalakos, álló pozíciója klasszikusnak mondható, a legtöbb paraszti családi képen így hangsúlyozzák a hierarchia csúcsán elfoglalt helyét. A kép szereplői megérintik egymást, kifejezve összetartozásukat, ez azonban inkább csak jelzésértékű, a 19. század végi felvételeket nem járják át túlfűtött érzelmek. Mindenki frontálisan néz szembe a fényképésszel és egyenesen tartja magát. Ez a megjelenés olyan belső értékeket, normákat is hangsúlyozni igyekszik, amik a családtagok mindennapi életét is meghatározzák.
A legérdekesebb azonban a képre utólag, tollal felírt megjegyzés: „Kontra nagyapátok” – jelezte valaki, de nem elégedett meg ennyivel, Kontra nagyapa fejének megkopott kontúrját is pótolta. Cselekedete világosan jelzi, hogy a kép nem érinthetetlen emléktárgy, sokkal inkább eszköz, a felmenőkről való tudás átadásának eszköze. Ugyanaz a kéz, aki felhívta a figyelmet Kontra nagyapára, a kép hátoldalára is írt egy rövid magyarázatot: „180-as [sic!] évi Kontra család az apu apja középen a szülei között”

Deme Ágnes
néprajzkutató