2021 januárjában folytatódik a Trianonnal kapcsolatos sorozat. A cél az, hogy az ismert történések mellett inkább azok kevésbé ismert mozzanataira mutassunk rá. Az alábbi sorok a cári Oroszország politikájáról szólnak, amelyek a pánszláv törekvések mellett igazolhatják, hogy a hatalmas birodalom terjeszkedésének, befolyási érdekeinek útjába állt a boldog békeidők monarchiája.
Magyarország az orosz érdekek útjában
A pánszlávizmus kapcsán alapvetően I. Miklós cárnak és utódainak kelet-európai, balkáni szláv népekhez fűződő politikai érdekeire lehet gondolni. Valójában a 19. század első felében a pánszlávizmus nem azonos a „hivatalos orosz doktrinával". 1854-ben, a krími háború kiváltotta osztrákellenesség hatására, "minden oroszok cárja" egy rövid ideig latolgatta, hogy „szláv" uralkodó lesz. Ugyanakkor még 1848-ban megtiltotta, hogy orosz küldöttek vegyenek részt a prágai Szláv Kongresszuson. Tény, hogy orosz értelmiségi körökben és magában az egyházban is volt támogatottsága a pánszláv eszmeiségnek. A 19. századi Magyarország lakosságának jelentős része - elsősorban a szerbek, a szintén ortodox vallású románság egy része és nem kizárt, hogy a ruszinok is - ortodox vallásúként az orosz cárban "saját császárját" tisztelte. 1838-ban Wesselényi Miklós Lipcsében megjelent röpiratában szól a pánszláv veszélyről, amelynek "a rémítő közeledése a halál dermesztő kötelékeit megoldotta". A magyar politikum szerint az egyházi eredetű szláv politikai elit ellenségének tekintette a vármegyei hatalmat szilárdan kezében tartó magyar nemességet, és idő múltával természetes szövetségesnek Oroszországot.
Az 1853-54. évi krími háborúban tanúsított oroszellenes osztrák fegyveres semlegesség az elpusztítandó ellenfelek közé "emelte" a Habsburg Birodalmat is. Így az oroszok szemében az oszmánok és az ausztriai németek mellett az 1867. évi kiegyezés után a magyarok is ellenséggé váltak. A dualizmus létrejötte kapcsán született tanulmányok is foglalkoznak a birodalom ellenségével.
Nyikolaj Danyilevszkij - az "Oroszország és Európa" című, 1869-ben megjelent vaskos könyv szerzője - például a Magyar Királyságot már olyan "politikai varangyként" jellemezte, amely "Oroszország csapásai alatt meg fog semmisülni, a magyarság pedig fel fog oldódni a szláv tengerben".
Az 1870-es évek végére a pánszláv nacionalista szemlélet erősödése az orosz közvélemény mellett a cárt és kormányát is magával ragadta. Ezért a nyomásnak engedve, hivatalossá vált doktrína jegyében indult meg 1877 tavaszán a balkáni szláv népek „érdekében” folyó háború, az akkor már gyengének számító Oszmán Birodalom ellen. A cél valójában az orosz irányítás kiterjesztése volt a felszabadított szláv népekre. A cár álmát, miszerint lovon fog bevonulni Konstantinápolyba, a Dardanellákhoz érkező angol flotta meghiúsította.
A háború eredményeképpen a felszabadult Bulgáriában megjelentek a katonai és polgári tanácsadók, hogy segítsenek a bolgár államapparátus és a hadsereg felállításában, működtetésében. A kialakult rivalizálás idővel megosztotta a bolgár elitet, amely az oroszbarát lakossággal szembehelyezkedve lazított a kapcsolatrendszeren. Szentpétervár figyelme az 1890-es években az Osztrák-Magyar Monarchiával nem szimpatizáló szerbek felé fordult. Az eredeti orosz elképzelés - miszerint a rab balkáni szláv népek felszabadítását követő közvetlen orosz befolyás tartós lesz a pánszláv eszmeiség ege alatt - a helyi nemzeti érdekek miatt csorbult. A bolgárok azonban nem felejtették el, kiknek köszönhették a török alóli felszabadulásukat. A szerb vallási és politikai elitnek is jól jött az orosz nagyhatalmi támogatás az északi szomszéddal szemben, és ebben a várakozásukban később nem is csalódtak.
Az orosz törekvések iránya a Balkán volt, és a Monarchia cseh, illetve lengyel részének kapcsán nem működött a képlet. A lengyelek helyzetüknél fogva alapvetően nemzeti érdekek mentén gondolkodtak. A polgáriasult cseh értelmiség eleinte a Monarchia trialista államszövetséggé történő átalakításával tudta a jövőt elképzelni, majd idővel a nagyhatalmi ellentéteket meglovagolván kereste helyzete megoldását.
A magyar politikai elit "oroszfóbiája" az 1849-es orosz intervenció, a pánszláv eszmeiség terjedése, Szentpétervár balkáni térnyerése, a század vége felé a szövetségi rendszerekhez való orosz viszonyulás, és nem utolsósorban kimondottan a szerbek melletti kiállás kapcsán formálódott. Mindeközben a 19. század vége felé a nemzetiségi kérdés megoldása a magyar politikai közgondolkodás kulcsproblémája lett, majd az lavinaként túlgördülve a határokon a háborúra készülődő hatalmak ütőkártyájává vált.