A magyar szakirodalomban ugyan elterjedt, hogy a törököknél a fürdés a vallásgyakorlat része, ám ez nem teljesen igaz. Bár az iszlám előírja az imádkozás előtti tisztálkodást, de ezt a dzsámik és a mecsetek udvarában elhelyezett csorgókutaknál is meg tudtak oldani, így ez nem magyarázza az építkezéseket. Viszont fontos volt a muszlim hívők közösségének szolgálata, amely vallási szempontból kegyes cselekedetnek (szeváb) számított. A jótékonykodás továbbá azonnali és gyakorlati haszonnal szolgált: öregbítette az alapító hírnevét. S minden bizonnyal közrejátszott egy harmadik szempont is: a fürdőhasználat sokszor szinte ingyenes, vagy legalábbis nagyon olcsó volt, mégis bevételhez juttatta az alapítót, amelyet azután más kegyes alapítványok (vakuf) ellátására fordíthatott, például dzsámijának alkalmazottait fizethette belőle. A hódoltsági fürdők többsége ilyen alapítványi intézmény lehetett.
A törökök kétféle fürdőt ismertek, a gőz- és a termálfürdőt. A termálfürdők kaplidzsa, ilidzsa, germáb vagy szidzsak szu néven bukkannak fel a forrásokban. E szavakat azonban egyaránt használják a természetesen feltörő, foglalatlan hőforrásokra, a csak kerített, nyitott fürdőhelyekre (strandokra) és a komoly munkával kiépített, „klasszikus” török fürdőkre is.
A másik nagy csoport, a gőzfürdők természetes úton nem jöttek létre, mindenképpen komoly építőmunkával kellett kialakítani, hiszen egy silány épület nem fűthető ki kellőképpen. A török forrásokban kizárólag hammám néven fordulnak elő. A teljesen kiépített fürdő öltözőteremből (dzsámekán), átmeneti helyiségből (szogukluk) és forró fürdőteremből (harara) állt. Ez utóbbinak a közepét azonban nem medence, hanem egy nagy márványlap, a „köldökkő” (göbektasi) foglalta el, amely masszírozásra szolgált. A fal mentén kis mosdómedencék (kurna) sorakoztak, ezekből locsolgatták felhevült tagjaikat a vendégek. Nagyobb épületek esetében a fürdőterem mellett kisebb kamrák (halvet) is nyíltak. A fürdőtértől elválasztva állt a víztartály és a fűtőkemence (külhán), ahonnan a forró levegő a padló alatt elhelyezkedő fűtőrendszerbe áramlott.
A hatvani épület is gőzfürdő volt (vagyis nem termálfürdő, ahogy sokan gondolják), amelyre vonatkozóan több, de igen rövid forrás áll rendelkezésünkre. Ezek szerint Szokollu Musztafa budai pasa építette a várban a gőzfürdőt, a benne lévő 4 bolttal együtt. Az 1590-es években még kellemes fürdőként írják le az intézményt, azonban közel 50 évvel később Evlia cselebi már teljesen máshogy emlékszik vissza rá, szó szerint idézve így fogalmaz: „Összesen egyetlen kicsi, ócska gőzfürdője van.” A legtöbb hatvani várat ábrázoló metszeten is feltűnik az épület, itt most csak egyet mutatunk be: Efraim von Strackwitz német hadmérnök a hatvani vár visszavétele és leégése után készítette el rajzát, amelyen számmal is megjelölte a fürdőt (9.), tehát a vár visszafoglalása után számolnunk kell a jelenlétével Hatvanban, azonban későbbi sorsa nem ismert, feltehetőleg az épület köveit széthordta a város lakossága.

A bejegyzés Sudár Balázs Török fürdők a hódoltságban c. cikke nyomán készült.